A toszkán meglepetés

Aki a Piazzale Michelangelo magaslatáról lenéz Firenzére, az hidakat, házakat és villákat lát, azokra a művészekre gondolhat, akik itt örök emlékművet állítottak egy új világérzésnek és saját maguknak. Másoknak talán az etruszkok jutnak eszébe, vagy Gioconda mosolya. A gourmandok viszont bizonyára a konyhaművészet különleges csodáira és természetesen a borra gondolnak, amelyet ezer év óta a Firenze és Siena közötti dombos vidék terem. Ez a bor íriszre, ibolyára, levendulára és rózsára emlékeztet, ködbe borult őszi erdőkre és gombákra, borókára, mandulavirágra és szélvcirógatta ciprusfákra. A Chianti! Ez a toszkánai klasszikus nemzedékek óta a világ legnépszerűbb bora, amit megannyi sláger megénekelt, és ami az olasz vidámság szimbóluma lett.

A hetvenes években a Chiantit “felsőbb borkörökben” még kinézték. Meglehetősen híg volt, nem több egy csupán rövid ideig tárolható borocskánál, múló bájú gyümölcsital, amelyet helybéli ismerői pizzához, és hasonlóan egyszerű ételekhez fogyasztottak. Ebben radikális változás állt be. A toszkánai borcsodának köszönhetően immár 10-15 éve létezik az új stílusú Chianti. A hasas háncsüveg átadta helyét az elegáns “vállas” üvegnek, az egyszerű vidéki gyerekből csinos principessa lett. A felemelkedés annak volt köszönhető, hogy jobban gondozták a szőlőskerteket, és gondosabban igazították a szőlőfajtákat a fekvéshez, vagyis a talaj fajtájához és a mikroklímához. Azonkívül drasztikusan csökkentették a leszüretelt mennyiséget és modernizálták a pincészeti technikát.

A legkedvezőbb következménye annak volt, hogy a korábban elmaradhatatlan fehérborok hozzákeverését jelentősen csökkentették, részben nullára, ami a Riservasra érvényes. A hagyományos Chianti egy Cuvée vagy Blend nevezetű, vörös (főleg sangiovese, utána canaiolo) és fehér (malvasia, trebbiano) szőlők keveréke volt. A fehérbortól a Chianti könnyebb és frissebb, de egyúttal világosabb és rövidebb életű is lett (ma a fehér szőlőből például a Galestro készül).

A modern Chianti túlnyomórészt a Toszkánában legelterjedtebb vörös szőlőből, a sangioveseből készül, amelybe canailot, és újabban kis mennyiségű cabernet sauvignont, merlot-t, sőt syrah-t kevernek. A fehérbor elhagyása, és a cabernet és társainak hozzáadása következtében a Chianti színe sötétebbé, erősebbé, gazdagabbá válik, struktúrája árnyaltabb lesz, aromája sűrűbb, és ezáltal hosszabb életű. Magától értetődő, hogy a Chian-tinak nincs prototípusa, általánosan érvényes illat- vagy íznormája. A fekvéstől, évjárattól és a borász filozófiájától függően a bor lehet karcsú, vagy barokkosan telt, atlétikus felépítésű vagy törékeny. Éljen a tosz-kán egyediség! A Greve-i Chianti selymesen finom, a Gaiole-i viszont testesebb.

Nagy a különbség a hagyományos illetve az új, tölgyfa hordókban érlelt borok között. Ez utóbbi, a világszerte barrique-nak nevezett hordók a bornak fűszeres és vanília aromát adnak. Előkelő származás és elsőosztályú évjárat esetén az újfajta Chiantira jellemző még a sötét rubinvörös szín (ifjúkorában lila fénnyel) és a piros gyümölcsök (meggy, bogyósok) aromája, virágok (ibolya, orgona, rózsa), cédrusfa, fűszerek, valamint az ominózus kátrányaroma. Ezt a külö-nösen földes illatot fekete szarvasgombaként is értelmezhetjük, de a kátrány se rossz asszociáció. Ha a bort barrique-ban érlelik, mint például a Vino da Tavola-t, a friss tölgyfától ezen kívül fűszeres illatokat is kap, vanília, fahéj, szegfűszeg, menta illatát, valamint pörkölés illatát, ami kávéra, dohányra és pirítósra emlékeztet. Öregkorára a fás parfüm csokoládés és édesgyökér illattá változik.

A megújult Chianti fölötti örömünk ellenére sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy még mindig vannak középszerű termőhelyek. Van olyan borász, aki a régi slampos módon ténykedik tovább, a másik túl vadul kísérletezik új szőlőfajtákkal, cuvée-kkel vagy pincészeti technikákkal, anélkül, hogy bármi értelmes sülne ki belőle. A zűrzavart fokozzák még a többé-kevésbé modern és ízléses művészek által tervezett címkék. Az igazán jó Chianti felkutatásánál egyetlen helyes vezérfonal van: a pincészet. Akinek 1990-es Chianti Classico der Fattoria die Felsin van a poharában, vagy 1988-as Tignanello, 1985-ös Sassicaia vagy 1990-es Montesodi, az érzi a toszkánai föld fűszeres meleg illatát és issza a napját. Manapság már a borismerő – és jómódú – szakértő az új generációs Chiantikat magától értetődően a Bordeux és Burgundia piros előkelőségei közé fogja sorolni.

A bejegyzés kategóriája: Kultúra
Kiemelt szavak: , , , , , .
Közvetlen link.

MINDEN VÉLEMÉNY SZÁMÍT!

Email cím (nem tesszük közzé) A kötelezően kitöltendő mezőket * karakterrel jelöljük

A következő HTML tag-ek és tulajdonságok használata engedélyezett: <a href="" title=""> <abbr title=""> <acronym title=""> <b> <blockquote cite=""> <cite> <code> <del datetime=""> <em> <i> <q cite=""> <strike> <strong>